Aki egy kicsit is ismeri a Belső-Cserhátot, az tudja, hogy az inkább dombságnak tekintett Cserhát itt hegyvidéki képet mutat. A völgyekben mintegy kéttucatnyi bájos falucska helyezkedik el, ide tartozik például Buják, Cserhátszentiván, Hollókő.
Egykor minden falunak több pusztája is volt, a szomszédos településekre gyalog- és szekérutak vezettek. Herencsényben mindenki ismeri a sipeki gyalogutat, azon járnak ma is a gyalogbúcsúsok Rimócról, Varsányból, Nógrádsipekről a Palócok Vigyázó Keresztjének ünnepére. Nos, ez a gyalogút Nógrádsipektől vagy négy kilométer hosszú, de ha valaki autóval akarja megtenni az utat, félszáz kilométert kell utaznia. Hozhatnék még fel hasonló példákat, de a lényeg, hogy miközben a brüsszeli támogatási dömping közben épülnek az alig használt bicikliutak, azzal senki nem törődik, hogy ezek a meredek hegy- és dombláncokkal elzárt falvak közelebb kerüljenek egymáshoz.
Emiatt kétségek között fogadom a vidékfejlesztési híreket. Bár mindenhol találunk előre mutató jeleket, de azok zömét nem a legfontosabb teendők közé sorolják a helyiek. Valahol messze döntenek bizonyos keretek létrehozásáról, majd a polgármester eldöntheti, hogy akar-e térkövezést, akadálymentesítést, épületfelújítást vagy sem. Erre van pénz, ne válogasson! Vajon, ha megkérdeznék az embereket Herencsényben, Nógrádsipeken vagy Terényben, hogy az évszázadok óta a maguk medrében békésen folydogáló – az utóbbi időben egyre gyakrabban kiszáradó – patakok kibetonozását tartanák fontosabbnak, vagy a szomszéd falvakba vezető, akárcsak kőzúzalékkal készülő utakat, a helyiek biztosan az utóbbi mellett döntenének.
Fontosnak tartom, az egykor virágzó puszták, uradalmak maradványainak kérdését is. Nagy részük véglegesen elpusztult, de még mindig van néhány lakott zug. Ilyenek a varsányi Táb, a herencsényi Liszkó, a terényi Kiskér és Bócsok, a szandai vár körül lévő Jákot, Cservölgy, Ordas, Csobánka puszták, amelyek közül többet ősztől tavaszig legfeljebb terepjáróval lehet megközelíteni. Ezek egy részéhez az áram sem jut el, de a tanyaprogramból is kivagyunk zárva, mert áramellátásra csak az alföldi megyék lakói pályázhatnak.
Egyáltalán nem bánom, hogy szülőhelyem, a bájos Belső-Cserhát falvait elkerülte az iparosítás, de az itt élők nagyobb odafigyelést, komfortot érdemelnének. Ezek a falvak a balassagyarmati, szécsényi, pásztói járás végvidékei, mintha senki sem tartaná fontosnak az egységes térségként kezelésüket, átgondolt fejlesztésüket.