Tíz éve, 2015. március 2-án hunyt el Pál István, az utolsó magyar dudás, aki pásztorcsaládból származva még a hagyományos környezetben sajátította el a dudajátékot és a furulyázást. Halálával egy olyan világ tűnt el, amelyben a népzene, a pásztorkultúra és az ősi mesterségek szerves részei voltak a mindennapoknak.
1919. február 25-én született a Nógrád megyei Kétbodonyban. Édesapja, idősebb Pál István, már újszülöttként elrendelte fia sorsát, amikor a kisgyermek magzatvizes kezébe tette a dudasípot, ezzel szimbolikusan kijelölve életútját.
A pásztorfiú a hagyományok szerint nevelkedett: gyermekkorában apjától és pásztortársaitól tanulta a furulyázást és a dudajátékot, miközben az állattartás mesterségébe is beletanult. Hangszereit maga faragta, és egész életében megőrizte nagyapjától örökölt furulyáját, amelynek díszítései – az életfa, a koronás magyar címer, a pásztor- és állatábrázolások – mind a régi idők üzenetét hordozták.
Pál István 1972-ig pásztorként dolgozott Tereskén, majd miután fiai fiatalon meghaltak, magányosan élte napjait. Az 1990-es évek elején fedezték fel a népzenészek: Juhász Zoltán és Agócs Gergely kutatómunkájuk során találtak rá a Tereskén élő idős pásztorra, aki addig úgy hitte, nincs kinek továbbadnia tudását.
Az elkövetkező években otthona a népzenészek zarándokhelyévé vált. Fiatalokat tanított a pásztorkultúra dallamaira, a duda- és furulyakészítés mesterségére, de legalább ennyire a régi idők értékrendjére is: a természet tiszteletére, a család és a haza szeretetére, a lányok és az idősek megbecsülésére.
A népzene és a pásztorkultúra megőrzéséért végzett munkájáért Pál István 1995-ben a Népművészet Mestere lett, majd a Magyar Kultúra Lovagja címet is elnyerte. A Nógrád Megyei Önkormányzat Madách-díjjal tüntette ki.
Életének 97 évében, 2015. március 2-án hunyt el, de hagyatéka ma is él tovább azokban a fiatalokban, akik tőle tanulták meg a dudázás és furulyázás mesterségét. Zenéje, bölcsessége és tanításai egy letűnt világ üzeneteként tovább élnek a népzenészek, a néptáncosok és a magyar kultúra tisztelőinek szívében.
Emlékét nemcsak tanítványai és a népzenészek őrzik, hanem egy frissen felavatott szobor is: Balassagyarmaton, 2024. május 4-én, Raffay Dávid bronzszobrát állították fel tiszteletére. A műalkotás méltó emléket állít annak az embernek, aki egész életét a magyar népzene és pásztorkultúra megőrzésének szentelte.
