Minden település történetében van néhány esemény, amikor a közösség sorsa összefonódott a nemzet sorsával, ezáltal megjelenik a nemzet történelmében. Balassagyarmat esetében ilyen 1919. január 29-e, a csehkiverés napja. Ekkor városunk példát mutatott, hogy néhány tucat eltökélt polgár, csodát tehet.
A hősiességet a két világháború közötti időben a csonka ország a legbátrabb város címmel honorálta, majd utána hosszú csend következett. Én herencsényi gyerekként Trianonról még hallottam az iskolában, de a Civitas Fortissima története helyett a tanácsköztársaság és a dicsőséges tavaszi hadjárat szerepelt a tanrendben.
Ami akkor elmaradt, a rendszerváltás után pótolhattuk, sőt a mai napig kötelességünk pótolni azt. Mindenkinek tudnia kell, leginkább annak, aki ebben a vármegyében lakik, hogy a történelmi Nógrád mit vesztett, és még mit veszthetett volna, ha a város az ország többi városához hasonlóan megrettenve tűri a megszállást. Ismertek a cseh igények, szerintük az országhatárt a Váctól Sátoraljaújhelyig húzott vonal mentén kellett volna kijelölni. Elveszett volna az egész Északi-középhegység, a salgótarjáni és miskolci iparvidék, több jeles borvidékünk, Hatvan, Gyöngyös, Eger és még számos hely. Ahogy az új államok, s különösen Eduard Benes ambícióit és érdekérvényesítő képességét ismerjük, ez nem lett volna lehetetlen. Még másfél éve lett volna a békeszerződés aláírásáig, ekkor például még Ausztria vagy a mai Szlovénia új határa nem volt kijelölve, és még a többi határ is alku tárgyát képezte, ahol a tárgyalásoknál mi magyarok nem is lehettünk jelen.
Ma már bátran beszélhetünk erről a hőstettről, de mintha nem lenne igazán a nemzet tudatában rögzülve. Ezért mi nógrádiak, Gyarmat környékiek tehetünk sokat, hiszen mástól nem várható el, hogy helyettünk ezt megtegye. A fővárosból kitekintve mások a léptékek, az országos politika-média sokféle esemény közül válogathat, de nekünk bizonyosan ez az egyetlen, a legfontosabb. Nem engedjük, hogy Budapestről fontosabbnak látszó történések a mi hőstettünket még itt Nógrádban is elnyomják! Ez nem tiszteletlenség részünkről, ez mi érdekünk!
Gyarmat két világháborúban kétszer vesztett, mégpedig tragikusan sokat. Az elsőben történelmi vármegyéje 40 százalékát, a második után székhelyi státuszát. Gyakran halljuk, miért kell ezekkel a régi sérelmekkel foglalkozni. Azért, mert ez egy hazafinak és lokálpatriótának fáj, és ezt a fájdalmat nem szégyellni kell, hanem tudatosítani magunkban, hogy ez az érzés többé tesz minket, mint a felejtés.