Hetvennyolc évvel ezelőtt, 1945. január 2-án, Szendehelyről 129, január 5-én Berkenyéről 67 férfi és nő indult csikorgó hidegben málenkij robotra (orosz szó, közérthető jelentése:kényszermunka – a szerk.). Nógrád megye két német ajkú községében a Vörös Hadsereg 0060-as hadiparancsa szerint válogatták ki a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 éves nőket. Két pár téli cipőt, két váltás meleg holmit, és kétheti élelmet kellett magukkal vinni. Úgy tudták, hogy Hatvanba mennek a vasutat rendbe hozni. Utóbb kevesellték a létszámot, ezért a korhatáron aluli és felüli lakosságból Berkenyén január 6-án még összeszedtek 15, Szendehelyen január 19-én 31 embert. Összesen tehát mintegy 242 férfit, nőt hurcoltak el, körülbelül fele-fele arányban.
A foglyok gyalog mentek a Nőtincs – Felsőpetény – Ősagárd – Nézsa – Nógrádsáp útvonalon egészen a Kál-kápolnai vasútállomásig, ahonnan vonattal indultak Románián át Ukrajna felé. A foglyok a vasútállomás melletti szögesdróttal körbekerített, őrtornyokkal megerősített táborban döbbentek rá, hogy valamennyien németek, Zebegényből, Nagymarosról, Kismarosról, Újhartyánból, Vecsésről, Ikladról, és még ki tudja honnan szedték össze őket. Útközben néhányan megszöktek. A berkenyei transzportból Bacsa József már Nőtincsen, Altsach József pedig Gyöngyös előtt szökött meg, utóbbi több hónap bujkálás után tért haza. Gyöngyösön három asszony és egy kamaszfiú szökött meg.
A vonat Nyíregyháza, Máramarossziget, érintésével jutott Moldvába, majd Foksánynál lépték át szovjet határt. A cél a Donyecki szénmedence volt, Dombasz és környéke. A foglyok romos épületekben háromszintes nyers deszkapriccseken aludtak, meglepte őket a nagy hó és a 30-35 fokos hideg. A nőket is bányában dolgoztatták, ahol csupán a 80-90 centméter vastag szénréteget bányászták ki. Ezért térdelve, ülve fejtették a szenet a németek hadifogoly katonái, a lányok-asszonyok pedig talicska nagyságú faládákban húzták a szenet a szállítószalaghoz. A nehéz munka mellett csalán, káposzta, zöld paradicsomleves, gyanús adalékkal dúsított fekete kenyér járt.
A rossz ellátás miatt a táborban már tavasszal kitört a tífuszjárvány, ekkor többen meghaltak. A berkenyeiek közül Zsufa Ferenc volt az első áldozat, ő május 17-én halt meg. Három gyerekével hurcolták el, de azok nem vehettek részt a temetésén. Az első betegtranszport, 1945. október 8-án indult haza, köztük 15 berkenyei volt. Útközben enni nem kaptak, amikor a vonat megállt a vasút melletti földeken, próbáltak ennivalót keresni. Lovas Józsefnét terhesen vitték ki, pár hónapos csecsemőjével indult haza, de az éhezés miatt a teje elapadt, a kicsi meghalt, az őrök a kis halottat kitették a töltés mellé.
Megtetvesedve, kopaszon, a felismerhetetlenségig lefogyva október 31-én érkeztek haza, közülük négy asszony az első napokban meghalt. A foglyok zöme 1947. augusztus 24. és 1948. július 24. között jött haza, tehát 2,5 – 3,5 év után. A debreceni fogadóállomáson megfenyegették őket, hogy a kinti dolgokról nem beszélhetnek. Amint megérkeztek a falujukba, kiderült, hogy az otthon maradt családtagokat kitelepítették a házukból. Helyükre a Felvidékről „lakosságcsere” során hoztak magyarokat, illetve az ország minden részéről érkeztek uradalmi cselédek, nincstelenek. Az utóbbiak szinte kivétel nélkül néhány év után elköltöztek, tőlük a szorgalmas-takarékos németek visszavásárolták házaikat.